Tudástár

Talajfauna szerepe

A talajökológia talajorganizmusok közötti interakciókra és az ezeket szabályozó faktorokra fókuszál. A talajlakó csoportok diverzitásáról kevesebb tudásunk van, mint a talaj feletti organizmusokról. Mind számukat, mind biomasszájukat tekintve a leg dominánsabb talajlakó élőlények a mikroorganizmusok, vagyis a baktériumok és a gombák. A talaj ökoszisztéma általában az állatok sokféleségét tartalmazza: fonálférgek, televényférgek, atkák, ugróvillások. A talajlakó élőlényeket méret szerint három csoportra oszthatjuk: mikro-, mezo- és makrofaunára.


A makrofaunával (pl. földigiliszták, hangyák, rovar lárvák) ellentétben a mezofaunának (pl. ugróvillások, atkák, fonálférgek, medveállatkák, stb.) nincs meg az a képessége, hogy átformálja a talajt, kénytelenek a talajban a már meglévő pórustereket és –csatornákat használni. Általánosságban elmondható, hogy az átlagos pórus térfogat növekedésével, nő az apró talajlakó élőlények dominanciája is. A mikrobiális élőlények és a mezofauna aktivitását a pórusokon belüli víz és levegő egyensúlya befolyásolja. A víztelítettség és a kiszáradás káros a talaj állatközösségeire, mivel ezek oxigénhiányhoz (anaerobiózis) és vízvesztéshez (dehidralizáció) vezetnek.


A mezofauna populációs mérete és diverzitása akkor a legnagyobb, ha magas a talaj porozitása, szerves-anyag tartalma, és strukturált rétegekkel rendelkezik. A biológiai aktivitás nagy része a talaj felső 20 cm-ében zajlik, művelés nélküli talajokban a felső 5 cm-ben a legkifejezettebb.


A biológiailag aktív réteget több szintre oszthatjuk. A legfelső, szerves rétegben a még felismerhető növényi anyagok és állati maradványok felhalmozódása zajlik. Magas C:N arány jellemzi. Az ez alatti fermentációs réteg már részlegesen lebontott, gombafonalakkal átszőtt. Kevert állati és növényi törmelékből áll. Az alsó humusz réteg a lebontás végtermékeit tartalmazza, melyek eredetét szabad szemmel már szinte lehetetlen meghatározni.


A mezofauna a talaj táplálékhálózatában minden táplálkozási szintet használ. Mivel gyökerekkel is táplálkoznak, a termelőkre közvetlenül is hatnak. A lebontásban és a tápanyag mineralizációban (szerves anyag szervetlenné alakítása) betöltött szerepük által közvetett hatásuk is érvényesül.


A növények talajra gyakorolt hatása jelentős. Azáltal, hogy szerves anyagokat juttatnak a talajba és talajfelszínre közvetlen módon, árnyékolásukkal, a talaj védelemével, a gyökerek víz és szerves anyag felvételével közvetetten is befolyásolják a talajéletet. A mezofauna gyakran koncentrálódik térben növényi gyökerek és szerves törmelék köré, ami annak a jele, hogy itt valamilyen jellegű forrást (táplálék, búvóhely) találnak. Az elérhető táplálékforrástól függően sok talajélőlény táplálkozását tekintve nagyon alkalmazkodó. Stratégiájuk a növényevőtől a ragadozóig változik, legjellemezőbbek a mindenevő állatok. Talajélet szempontjából talán három nagy állatcsoportot lehet kitüntetni, a fonálférgeket, ugróvillásokat és az atkákat.


A fonálférgek olyan gyakori, apró, rövid életidejű, talajlakó élőlények, amelyek nagyon gyorsan reagálnak a tápanyag ellátottságra. Táplálkozhatnak növényi gyökerekkel, baktériumokkal, gombákkal, algákkal vagy akár más fonálférgekkel is. Az atkák és ugróvillások az egyik leggyakoribb ízeltlábúak a talajban, a mikroízeltábúaknak akár 95%-át is kitehetik. A talajban az atkák három alrendjének képviselői a legjellemzőbbek. A legdominánsabb csoport a páncélosatkáké (Oribatida), amelyek a szerves rétegben találhatók nagy számban. A nyűgatkák (Mesostigmata) nagyméretű, aktív atkák, míg az elöllégnyílásos atkák (Prostigmata) egy nagy és rendszertanilag komplex csoport. Táplálkozásukat tekintve, a talajban, a legheterogénebbek az elöllégnyílásos atkák. Többnyire gombaevők és ragadozók. Az ugróvillások metabolikus, táplálkozási és szaporodási potenciálja meglehetősen magas. Mivel a legtöbb ugróvillás bomló növényi anyagon és a hozzá tartozó mikroflórával táplálkozik, elterjedésüket a legnagyobb mértékben a lebontó gombák fonalai és spórái befolyásolhatják.


Az említett csoportok talajéletben betöltött szerepe kiemelkedő, fontos részei egy egészséges talajnak. Azonban bizonyos fajok, csoportok túlszaporodva az ember számára károkat is okozhatnak. A fonálférgek, ha egy mezőgazdasági ökoszisztémákban tömegessé válnak, befolyásolhatják a növények víz és tápanyagfelvételét, így megváltoztatva azok elsődleges termelését. Ha fő táplálékból hiány lép fel, a mezofauna egyes csoportjai is kártevővé válhatnak. Néhány ugróvillás, mint például a Sminthuridae és Onychiuridae család tagjai gyökereken is táplálkozhatnak, ami által ráadásul növényi fertőzések elősegítésében is részt vehetnek.


Bizonyos talajlakó atka csoportok táplálkozásukban a növényi szövetek fogyasztásához adaptálódtak (Tarsonemidae, Periohmanniidae). A legtöbbjük csak abban az esetben fogyaszt növényi anyagot, ha annak lebomlása már megkezdődött. Jelentősen szabályozhatják a fonálférgek populációit. Az ugróvillások szintén nagy mennyiségben fogyasztanak fonálférgeket, de pusztítják a rovar-parazita fonálférgeket is, ezzel negatívan befolyásolva az e fajokkal történő biológiai védekezés hatékonyságát. Más, talajban elő mikroszkopikus ízeltlábúak fontos ragadozói lehetnek az apró, kártevő ízeltlábúaknak, valamint fonálférgeknek. Petéik fogyasztásával szabályozzák a kártevő rovarok populációit.


A mikro- és mezofauna közvetlenül, komplex és interaktív módon vesz részt az ökoszisztéma folyamatokban, a lebontásban és a szerves anyag körforgalomban. A mikroízeltlábúak felaprózzák a szerves törmeléket (detrituszt). A megnövekedett felület elősegíti, gyorsítja a további mikrobiális lebontást. A talajfauna tagjai, még ha nem is alakítják át teljesen a lenyelt anyagot, összetörik, lemorzsolják, nedvesítik és a mikroorganizmusok számára elérhetővé teszik azt.


A mikroízeltlábúak által megnövekedett nitrogén mineralizációból a növényeknek is előnyük származik. A gyökerek biomasszája és nitrogén tartalma magasabbnak bizonyul protozoák és fonálférgek jelenlétében, mint nélkülük. A talajfauna a nitrogén mineralizáció 30 %-áért felelős. Az apróbb fajok a humuszképzésben segítenek, fogyasztják és keverik a talaj ásványi és szerves frakcióit. Pusztulásuk után szerves anyagaik a növények számára újra elérhetővé válnak. Emellett szerepet játszanak a baktériumok, gombák és protozoák szállításában is, amellyel elősegítik a szerves anyag mikrobiális kolonizációját.


Mérsékelt zavarásnál a talajfauna biodiverzitása magas is lehet. Jelentősebb zavarások azonban csökkentik az egyedek túlélőképességét, megváltoztatják az élelemforrások és egyéb fontos környezeti elemek elérhetőségét. Egy szennyezett és zavart környezetben a mikrogerinctelen közösségek faji (taxonómiai) diverzitása alacsonyabb lehet, mint egy zavartalan, szennyezetlen mezőgazdasági területen. Szennyezések hatására az érzékenyebb fajok eltűnnek, ami által csökken a versengés és a toleráns fajok elszaporodhatnak.


A talaj „élete” során először az opportunista fajok jelennek meg, mint például baktériumok és az ezeket fogyasztó élőlények. Később a gombák és a velük táplálkozó állatok lépnek be a közösségbe. Az ugróvillások és a légylárvák a majdnem csupasz talajt is képesek kolonizálni. Ezután a csúcsragadozók, mint például ragadozó atkák és fonálférgek jelennek meg. A legvégén pedig a makro- és megafauna csatlakozik a talajfaunához: giliszták, ezerlábúak, százlábúak, meztelen csigák, ászkarákok. A szukcesszió megszakítható mezőgazdasági műveléssel (a növénytermesztés során felhasznált peszticidekkel és műtrágyákkal). Ezek a zavarások csökkentik a diverzitást és a szukcesszionális érettséget.


A talaj szerkezete fizikai korlátokat állít a talajlakó élőlények elébe. A kisebb állatok a talajszemcsék között mozognak, míg a nagyobbak átrágják magukat a talajon, vagy járatokat használnak. A talajszerkezet szerepet játszhat a talajfauna tevékenysége által előidézett szén és nitrogén mikrobiális mineralizációjában is. Mindez jóval gyorsabban végbemegy durvább talajszerkezet esetében, ellentétben a finom-szerkezetű talajokkal. Agyagtalajban a szerves anyag fizikailag védve van a lebontóktól. Homoktalajban a szerves anyag szintén védett, mivel agyagszemcsékhez kapcsolódik. Nehéz agyagos talajban a fonálférgek és mikroízeltlábúak ritkábbak, mint homokos, vagy tőzegtalajban. A talajtömörödés a mezofauna gazdagságát fordítottan befolyásolja.


A talajművelés befolyásolja a biogeokémiai ciklusokat, mivel megváltoztatja a talaj-pórusok méretét, ezáltal a víz- és gázbeszivárogtatási képességét. A talajművelés szétroncsolja a talaj aggregátumokat, összezárja a talajrepedéseket és a pórusokat, valamint elősegíti a felszíni talaj száradását. Mivel a nedvességtartalom könnyen változhat a felső rétegekben, a talajfauna is gyérül. A műtrágyázás szintén befolyásolja a mezofauna közösségek populációs méretét és összetételét. Az ásványi műtrágyák csökkentik a páncélosatkák, elöllégnyílásos atkák és gyökér-, gomba-, mindenevő és ragadozó fonálférgek számát. N-műtrágyák növekedésével pedig a gyökérevő fonálférgek száma is nő.


A mezofauna általában a trágya és a növényi hulladék köré csoportosul. Trágyázás során növekszik a gombaevő fonálférgek, ugróvillások, és néha a nyűgatkák populációmérete is. Az ásványi vagy szerves műtrágyák nagy dózisa a sóknak köszönhető magas ozmotikus nyomás illetve toxicitása miatt káros lehet a talajfaunára nézve.


Aszerint, hogy életciklusuk mely szakaszában tartózkodnak a talajban, morfológiai adaptációjuk, valamint ökológiai szerepük szerint 4 nagy csoportra lehet osztani a talajban élő élőlényeket.


Az időszakosan inaktív talajélőlények életciklusuknak csak bizonyos szakaszában élnek a talajban, például telelésük, vagy átalakulásuk (metamorfózisuk) ideje alatt. Relatív inaktivitásuknak köszönhetően nem sok szerepük van a talaj ökológiai funkcióiban.


Az időszakosan aktív talajlakó élőlények életciklusuknak egy jelentős szakaszát a talajban töltik. Több fejlődési fázisuk is a talajban történhet, például a lárva és a báb alak.


A periódusos talajlakók, általában, mint lárva, életciklusuk egy részét a talajban töltik, de életük során többször is visszatérnek a talajba, például vadászni, petét rakni, menedéket keresni.


A permanens talajlakók a talajélethez nagyon jól alkalmazkodott élőlények. Magas fokú alkalmazkodottságuk következtében már nem tudják elhagyni ezt a környezetet. Nincs védettségük a kiszáradás és a hőmérsékletváltozások ellen. A legtöbb valódi talajlakó mikroízeltlábú esetében hasonló adaptációk figyelhetők meg. Vizuális szerveik redukálódtak, pigmentációjukat elvesztették, vagy rejtőzködő színezetet vettek fel, különböző függelékeik redukálódtak és a talajban való élethez nélkülözhetetlen speciális struktúrákat szereztek. Állandó talajlakók például a földigiliszták.


A talajfaunában előforduló állatok főbb csoportjai, ökológiai szerepe:

Fonálférgek (Nematoda)

Apró, vékony, hengeres testű, többsejtű élőlények. Főleg vízi életmódot folytatnak. A talajban a talajszemcséket körbevevő vízhártyához kötődnek. Mind fajgazdagságukat, mind pedig egyedsűrűségüket nézve a legelterjedtebb soksejtű csoport a Földön. Táplálkozásuk sokféle típusú lehet. A szabadon élők lehetnek, baktériumevők, gombafogyasztók, mindenevők, növényi paraziták vagy ragadozók. A talaj táplálékhálózatának kulcsfajai. Fontos szerepük van a lebontásban és a mineralizációban. Habár komoly mezőgazdasági károkat képesek okozni, csak kevés fajuk kártevő. A legtöbb fonálféreg hasznos az emberiség számára, mivel fontosak a tápanyag-körforgásban, vagy szabályozzák a kártevő rovarokat.

Puhatestűek (Mollusca)

A puhatestűek két fő csoportja kötődik a talajhoz, ezek a házas csigák és a meztelencsigák. Erősen függnek a házuk felépítéséhez szükséges karbonátoktól, ezért főleg meszes talajokon találkozhatunk velük nagy számban. Mészvázukkal gazdagíthatják a talaj összetételét. A talaj felszínén és az avarban élnek. Növényevő fajaik kártevők is lehetnek, de akadnak köztük bomló anyagokon táplálkozók is. Nyálkájukat számos más élőlény fogyasztja.

Gyűrűsférgek (Annelida)

A talaj szerves anyagain élnek. Élő növényi részeket, ill. azok gyökerét nem fogyasztják (nem kártevők). Elfogyasztják a talajt a benne lévő növényi maradványokkal együtt (10-30-szorosát a saját testtömegüknek naponta). Munkálkodásuk nyomán nő a talaj légjárhatósága, levegőkapacitása, vízáteresztő képessége. Járataikat a növényi gyökerek felhasználják a mélyebbre hatolásra, így javul a tápanyagfelvevő képességük is. A nedves talajt kedvelik, a hőmérséklet emelkedéssel szemben szűk tűrésűek.

Ökológiailag 3 nagy csoportra bonthatók:

  • Epigeikus: felszínen élnek az avarban, humuszos rétegben, trágyában, komposztban.
  • Mély ásók (anecic): állandó járatokban élnek, amely a felszínnel kapcsolatban van. Rendszerint esténként a talaj felszínére jönnek táplálkozni. Halott növényi anyagot fogyasztanak.
  • Endogeikusak: a talajban élnek, szinte sosem jönnek a felszínre. A talaj szervesanyag tartalmát fogyasztják.

Medveállatkák (Tardigrada)

Hengeres testű, négy lábú állatok. Közeli rokonságban állnak az ízeltlábúakkal. Testüket kemény kutikula páncél fedi. Méretük 0,2 - 1,5 mm-ig terjed. Az egész világon elterjedtek, számos, mint például tengeri, brakkvízi, édesvízi és szárazföldi élőhelyen előfordulnak, a mélytengerektől a magashegységekig. Magyarországon kb. 100 fajuk él. Többnyire növényi nedveket szívogatnak, de előfordulnak köztük baktériumokat zsákmányolók, paraziták és egyéb ragadozók is. A Föld legellenállóbb élőlényei közé tartoznak. A -270 és +100 0C közötti hőingadozást is elviselik. Akár 70 évig is élhetnek.

Ízeltlábúak (Arthropoda)

Soklábúak (Myriapoda)

Százlábúak (Chilopoda)

Szelvényenként 1-1 pár lábat viselő ízeltlábúak. Az első pár láb hegyes, szúrós, kampó alakú szervvé alakult át, a végén méregmirigy helyezkedik el. Mivel megakadályozzák a kerti kártevők elszaporodását, a kertkultúrákban igen hasznos élőlények. A százlábúak éjjel aktívak és magányosan élnek. Táplálékuk rovarok, férgek, meztelen csigák. Olykor fajtársaikat is megeszik. Két fő testtípusuk alakult ki. A nagyobb testű fajok a felszín közelében élnek, holt faanyagon, vagy az avarban. Kevesebb szegmensük van, de hosszabb, erősebb lábakkal rendelkeznek. Viszonylag gyorsan mozognak. A másik csoport a mélyebb talajban való életmódhoz specializálódott. Testük kisebb, keskenyebb, nyúltabb, lábuk rövid.

Ikerszelvényesek (Diplopoda)

Szelvényenként 2-2 pár lábat viselő ízeltlábúak. Az ikerszelvényesek többnyire éjjel aktívak. A százlábúakkal ellentétben nem ragadozók, algákkal, gombákkal és korhadékkal táplálkoznak. Általában az avarban, vagy a talaj felső rétegében élnek.

Villáscsápúak (Pauropoda)

Halvány színezetű, 9 lábú, százlábú-szerű, vak ízeltlábúak. Törzsük mentén öt pár hosszú érzékszőr található. Csápjaik bonyolult szerkezetűek, az első szegmens után két ágra szakadnak. Az egyik tovább ágazik még két ostorra. Ezen szervek segítségével érzékeli az állat a külső környezetét, és fizikai hatásokat. Kövek alatt, korhadó fákban, és nedves talajban a mohaszőnyeg alatt élnek. A talajban 10-20 cm mélyen a legsűrűbb az állományuk. Érzékenyek a fényre, ha tehetik a talaj repedéseibe, vagy más búvóhelyekre húzódnak előle. A talaj nedvességtartalmának változásakor függőleges vándorlás figyelhető meg. Halott növényi anyaggal, gombákkal táplálkoznak, de akár ragadozók is lehetnek.

Szövőcsévések (Symphyla)

Százlábúakhoz hasonló, vak ízeltlábúak, de azoknál kisebbek és áttetszőek. 12 pár lábukkal gyorsan mozognak a talajrészecskék között, a felszíntől a talaj 50 cm-es mélységéig megtalálhatók. Korhadó növényi anyagon élnek, de akár növényi kártevők is lehetnek, mivel magokat, gyökereket és gyökérszőröket is fogyasztanak. 200 fajuk ismert.


Csáprágósak (Chelicerata)

Álskorpiók (Pseudoscorpiones)

Testük tagolódása hasonlít a skorpiókéra, csak méretükben van eltérés. Utótestük vége nem keskenyedik el farokszerűen és nem végződik méregtövisben. Tapogatólábuk nagy, ennek ollójával fogják meg zsákmányukat, és védekeznek vele. Méregmirigyet is viselhetnek rajta. A legtöbb faj fák kérge, mohák, levelek alatt, állatok vackában él, de van olyan faj is, amely régi könyvek lapjai között él. Ragadozók, táplálékukat ollóik segítségével kaparintják meg, többnyire apró rovarokkal, atkákkal táplálkoznak.

Kaszáspókok (Opiliones)

Rövid, zömök testű állatok, fejtoruk és potrohuk szorosan összenőtt egymással. Nyolc, igen hosszú lábuk úgy tartja a testüket, hogy az nem éri a földet. Főleg éjszaka aktív állatok, nappal legtöbbjük sötét, nedves helyekre húzódik vissza. A pókokkal ellentétben nem mind ragadózók. Növényi anyagokkal, gombafonalakkal, hullott rovarokkal, korhadt anyagokkal táplálkoznak.

Atkák (Acari)

Nagyon változatos csoport. A fejtorból álló törzsükből a fej elülső része különült el. Utótestük általában kerekded. Szúró-szívó szájszervük van. A kifejlett egyedek nyolclábúak. Minden típusú talajban előfordulnak. Számos olyan más mikro-élőhelyen előfordulnak, ahol halott szerves anyag előfordul, pl.: tőzeg, moha, zuzmó, fakéreg. Több fajuk ismert mezőgazdasági, méhészeti és egyéb kártevő. A növényevő atkák a növény szöveteibe mélyesztik csáprágóikat, és azokkal szívják fel a növény nedvét. A növény szövetének pusztulása után újabb, egészséges szövetet támadnak meg. Fő ellenségeik a ragadozó atkák.

Eloszlásuk a talajban nem egyenletes. A legtöbb atka a talaj felszíni rétegében él, amely gazdag szerves anyagokban, baktériumokban, és gombákban. Horizontálisan a talajnedvességtől, a növénytakarástól és a halott szerves anyag eloszlásától is függő nem egyenletes eloszlású, csoportokban él. Azzal, hogy felaprózzák a szerves anyagot és finom anyagú ürüléket képeznek, közvetlenül hozzájárulnak a talaj szerkezetének és humusztartalmának formálásához. Közvetetten más lebontók, mint például gombák és baktériumok populációit is szabályozzák. A legtöbb talajlakó atka vak.

Páncélosatkák (Oribatidae)

Viszonylag lassú mozgású, gömbölyded, erősen kitinizált atkák. A talajban az egyik legjellegzetesebb és a talajélet szempontjából talán az egyik legfontosabb, formagazdag atkacsoport. Mivel nagy tömegben jelenhetnek meg, nagy szerepük van a humuszképződésben. Főként bomlásnak indult növényi anyagokkal, gombafonalakkal táplálkoznak, de rovarok petéit is fogyaszthatják. Többnyire a talajban lévő rothadó növényeken, mohapárnákban vagy korhadó fatönkökben találhatók.

Szálfarkúak (Palpigradi)

Talaj és barlanglakó vak állatok. Legutolsó szelvényükhöz általában, hosszú farokfüggelék kapcsolódik, nevüket innen kapták. Egyenletesen magas páratartalmú helyeken, így barlangokban, talajrepedésekben, kövek alatt élnek. Más ízeltlábúak petéivel táplálkoznak.

Pókok (Araneae)

Két testrésszel, nyolc lábbal, csáprágóval rendelkező, ragadozó életmódot folytató ízeltlábúak. A talajlakó fajok többnyire háló nélkül vadásznak, jó látásukra hagyatkozva, zsákmányukat üldözve fogják el. Majdnem minden talajélőlény zsákmányul eshet számukra. Jelentős szerepük van a kártevők szabályozásában.


Rákok (Crustacea)

Isopoda (Isopoda)

Általában hát-hasi irányban lapított rákok. 7 pár közel azonos felépítésű lábuk van, latin nevüket innen kapták. Testük fejre, torra és potrohra tagolódik. A potroh igen rövid. Testfelépítésük erőteljes, vastag páncél védi őket. Annak ellenére, hogy rákok, jól tolerálják a kiszáradást, de vannak vizes élőhelyekhez kötődő fajok is. Gyakran találkozhatunk velük kövek, korhadó faanyag alatt és az avarban is. Főleg éjszaka aktívak. Rágásukkal felaprítják az elhalt nagyobb szerves növényi maradványokat, az ürülékük emésztetlen részeit a baktériumok már könnyebben le tudják bontani. Fogyaszthatnak baktériumokat, gombafonalakat, élő növényeket és állati maradványokat is.


Hatlábúak (Hexapoda)

Parainsecta
Előrovarok (Protura)

Primitív, hengeres, hosszú testű, szárnyatlan, vak hatlábúak. Csápok helyett az első lábpárjukat használják tapogatásra, így csak négy lábon járnak. Lassú mozgásúak, élettartamuk körülbelül egy év. Nedves, fénytől védett helyeken, magas szervesanyag-tartalmú, nem túl savas talajban, bomló növényi anyagokban (korhadó fatönkökben, mohában stb.), a talaj felső 3-10 cm-es részében élnek. Ragadozók, de megeszik a baktériumokat és a gombafonalakat is.

Ugróvillások (Collembola)

Sok fajuknak ugróvillájuk van (furcula), amely a potroh végén elhelyezkedő képlet. Általában a potroh alatt található behajlítva, feszített állapotban. Veszély esetén ez a szerkezet tovaröpíti az állatot. Az Északitól a Déli-sarkig mindenhol előfordulnak a talajban. Táplálkozásuk vegyes főleg lebontók, gombafonalakat, növényi részeket, gyökereket, avart, algát, zuzmót, baktériumokat, fonálférgeket fogyasztanak. Más ugróvillásokat, vagy azok petéit fogyasztják. Nagymértékben hozzájárulnak a humuszképződéshez. Eloszlásuk a talajban mind függőlegesen mind pedig vízszintesen elég változatos. Bizonyos fajaik a talaj felszínén az avarban élnek. Ezek pigmentáltak, hosszú végtagjaik és csápjaik vannak, testük jól szőrözött. A talajban élő fajok, szeme és végtagjai redukálódtak, elveszítették pigmentáltságukat.

  • Villásgömböc-alakúak (Symphypleona): Gömbölyded elmosódott szelvényezettségű, hosszú csápú ugróvillások. Talajfelszínen és a növényzetben élnek.
  • Víziugróvillás alakúak (Poduromorpha): Testük hosszúkás, előtoruk fejlett. Több fajuk vizes élőhelyeken tömeges, egyesek szélsőséges mértékben hidegtűrők.
  • Hosszúcsápú-ugróvillások (Entomobryomorpha): Hosszúkás testű, karcsú, meglehetősen hosszú csápú állatok. Ugróvillájuk erőteljes.
Lábaspotrohúak (Diplura)

Primitív hatlábúak. Hosszúkás, színtelen állatok, hosszú csápokkal és két hosszú potrohfüggelékkel (cercus). Talajban, illetve mohában, avarban élnek, ragadozó és mindenevő ízeltlábúak. A fényt kerülik. Több évig élnek. Nevüket két feltűnő, fonál- vagy fogószerű potrohfüggelékükről kapták. Közel 700, eddig leírt fajukból hazánkban 10 ismeretes. A talajban sosem érnek el nagy sűrűséget.


Insecta

Pikkelykék (Thysanura)

A rovarok osztályán belül az elsődlegesen szárnyatlan rovarok alosztályába tartoznak. Potrohuk végén három, egyenlő hosszú fartoldalékot viselnek. Elsősorban szerves törmeléket fogyasztanak, de egyes fajok a gabonaféléket, tésztát, ragasztót, enyvet, papírt, szárított húst is elfogyasztják. Éjjel aktívak, napközben repedésekben rejtőzködnek. Bőrükön fel tudják szívni a levegő páratartalmát, így teljes szárazságban is életben maradhatnak.

Hártyásszárnyúak (Hymenoptera)

Sok fajuknak ugróvillájuk van (furcula), amely a potroh végén elhelyezkedő képlet. Általában a potroh alatt található behajlítva, feszített állapotban. Veszély esetén ez a szerkezet tovaröpíti az állatot. Az Északitól a Déli-sarkig mindenhol előfordulnak a talajban. Táplálkozásuk vegyes főleg lebontók, gombafonalakat, növényi részeket, gyökereket, avart, algát, zuzmót, baktériumokat, fonálférgeket fogyasztanak. Más ugróvillásokat, vagy azok petéit fogyasztják. Nagymértékben hozzájárulnak a humuszképződéshez. Eloszlásuk a talajban mind függőlegesen mind pedig vízszintesen elég változatos. Bizonyos fajaik a talaj felszínén az avarban élnek. Ezek pigmentáltak, hosszú végtagjaik és csápjaik vannak, testük jól szőrözött. A talajban élő fajok, szeme és végtagjai redukálódtak, elveszítették pigmentáltságukat.

  • Hangyák (Formicidae): Karcsú testű rovarok, a méhek és a darazsak rokonai, ezekkel együtt tartoznak a hártyásszárnyúak rendjébe. Társas lények, számos kasztból álló kolóniákban élnek. Aktívan formálják a talajt. Egyrészt a giliszták mellett nagy szerepük van a talajszellőztetésben, a talaj vízáteresztő képességnek és szerkezetének javításában. Olyan helyen képesek járatokat fúrni, ahol giliszták már nem, vagy kis számban fordulnak elő. Másrészt raktározásuk során jelentős mennyiségű szerves anyagot juttatnak vissza a talajba.
Fülbemászók (Dermaptera)

Hát-hasi irányban lapított rovarok, potrohukon jellegzetes fogószerű fartoldalékot viselnek. A hímek fartoldaléka erőteljesebb és görbébb a nőstényekénél. Elülső szárnyuk redukált, pikkelyszerű alatta többszörösen összehajtva található a hátsó szárny. Rejtőzködve élő, félénk, mindenevő rovarok. Fogójukat ritkán használják, mint például hímek egymás közti harcában, fő ellenségeik elijesztésére, illetve szárnyaik kibontásához. Mindenevők, de elsősorban más ízeltlábúakkal, főleg levéltetvekkel, hernyókkal és különféle petékkel, táplálkoznak. A gyümölcsök, illetve virágok megrágásával időnként károsítják a termést, ám az emberre teljesen ártalmatlanok.

Csótányok (Blattaria)

Éjjel aktív rovarok, nappal falrepedésekben és egyéb rejtekhelyeken húzzák meg magukat. Többnyire magányosak, de időnként csapatosan is előfordulhatnak. Jól fejlett szaglásuk segítségével találják meg táplálékukat. Főleg szerves hulladékon élő mindenevők, de apróbb ízeltlábúakat is elkaphatnak.

Bogarak (Coleoptera)

Számos bogárcsalád létezik, számos táplálkozási szokással. A talajlakó bogarak között találunk ragadozókat, növényevőket, elhalt anyagokkal táplálkozó fajokat. A talajban élő bogarak testfelépítése az ugróvillásokéhoz hasonló változásokon ment át az evolúció során. Testméretük csökkent, megnyúltak, lábaik rövidebbek lettek, bizonyos testfüggelékeik redukálódtak, szemüket elveszítették. Számos olyan csoportjuk van, melyek csak lárvakorukban élnek a talajban. Talán a legismertebbek a ganéjtúrók (Scarabaeoidea), amelyek növényevők trágyájával táplálkoznak és lárváik számára a földbe temetik azt. Másik fontos csoport a temetőbogaraké (Silphidae), melyek elhullott állatokat képesek betemetni a földbe, szintén lárváik számára. Mindkét csoportnak fontos szerepe van a holt anyag újrahasznosításában. Több bogárcsalád lárvája növényevő, gyökerekkel, földalatti növényi részekkel táplálkozik, sokszor jelentős gazdasági károkat okozva ezzel. Ilyen például a kertészkedők között jól ismert pajor lárva is. Léteznek köztük talajlakó ragadozó életmódú családok is. Például a futóbogarak (Carabidae) nedvességkedvelő, éjjel aktív állatok. Többségük ragadozó, csigákkal, atkákkal, ugróvillásokkal, földigilisztákkal, hernyókkal, petékkel táplálkoznak. De vannak közöttük dögevők és növényevők is. Általában a talajfelszínen, ritkábban a növényeken mozognak.

Kabócák (Cicada)

Minden fajuk növényevő. Lárváik növények gyökereiben élnek és azok nedveit szívogatva, több vedléssel nőnek fel. Lárváik hosszú időt tölthetnek a talajban (akár 17 év). A kifejlett lárva először kimászik a föld felszínére, és ott bújik elő belőle a kifejlett rovar.

Tripszek (Thysanoptera)

Hengeres vagy hát-hasi irányban lapított testű, szabad szemmel nehezen észrevehető rovarok. Másik nevüket (rojtosszárnyúak) onnan kapták, hogy összenőtt közép- és utótorukon négy nagyon keskeny, szegélyén hosszú rojtokkal, pillákkal rendelkező szárny található. Előfordulnak szárnyatlan fajaik is köztük. Talaj felett és talajban élő képviselőjük is van. A talajban élő, vagy holt növény és állati anyaggal táplálkoznak. Növényi nedveket szívogató fajaik, nagy mennyiségben jelentős mezőgazdasági kártevők.


Főbb kártevő rovarok

1. Az alma kultúra kártevői:

almamoly (Cydia pomonella)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/cydiapomonellaalmamoly.pdf


almalevél aknázómoly (Lithocolletis blancardella)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/lithocolletisblancardellaalmalevelaknazomoly.pdf


lombosfa fehérmoly (Leucoptera scitella)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/leucopterascitellalombosfafehermoly.pdf


2. Csonthéjas kultúrák kártevői:

kéregmoly (Enarmonia formosana)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/enarmoniaformosanakeregmoly.pdf


keleti gyümölcsmoly (Grapholita molesta)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/grapholitamolestakeletigyumolcsmoly.pdf


szilvamoly (G. funebrana)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/grapholitafunebranaszilvamoly.pdf

3. Több gyümölcskultúra kártevői:

Kis rügysodró (Recurvaria nanella)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/recurvariananellakisrugysodromoly.pdf


4. Szántóföldi és zöldségkultúrák kártevői:

vetési bagolylepke (Agrotis segetum)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/agrotissegetumvetesibagolylepke.pdf


gyapottok bagolylepke (Helicoverpa armigera)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/helicoverpaarmigeragyapottokbagolylepke.pdf


5. Raktározott termények kártevői:

aszalványmoly (Plodia interpunctella)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/anagastakuehniellaaszalvanylisztmoly.pdf


lisztmoly (Ephestia kuehniella)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/anagastakuehniellaaszalvanylisztmoly.pdf


6. Szántóföldi és zöldségkultúrák kártevői (YF):

réti pattanóbogár (Agriotes sputator)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/agriotessputatorretipattanobogar.pdf


mezei pattanóbogár (A. ustulatus)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/agriotesustulatushimnostenymezeipattanofems.pdf


7. Szántóföldi és zöldségkultúrák kártevői (KLP):

amerikai kukoricabogár (Diabrotica v. virgifera)

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/eszakikukoricabogar.pdf